61 | Azok az első randik...

Azt gondoltam, eljött az idő, hogy leírjam az ezer(nek tűnő) első randim történetét. A szám kissé magasnak tűnhet, de valóban úgy érzem, körülbelül ezer új embert ismertem meg az elmúlt hetekben. Eddig mereven elutasítottam mindenkit, akiben egy picike hibát is találtam, de most úgy döntöttem, megpróbálom más megvilágításba helyezni a dolgokat, és elmegyek vacsorázni akár egy olyan emberrel is, akiről vajmi keveset tudok – hiszen: aki mer, az nyer.

Mindezidáig nagyban befolyásolt az is, hogy a partnerem mivel foglalkozik, milyen magas, no és persze, nem utolsó sorban hány éves. Hetekkel ezelőtt azonban ezt is átrágtam, és úgy gondoltam, adok egy esélyt a szomszéd sráctól kezdve az „apukám lehetne” kategóriás férfiakig. Ez egy jó döntés volt, mert rávezetett arra, hogy bizony, néha nincs nagy különbség egy huszonéves srác és egy negyvenes éveiben járó férfi között. Mindkettő lehet ugyanolyan gyerekes és érzelmileg instabil. 


Jöjjön a lényeg: elhatároztam, hogy minden nap találkozni (randizni, kinek hogy tetszik) fogok egy-egy új emberrel, aki csak egy kicsit is szimpatikus. Már az első ilyen alkalommal éreztem – valahol a főétel és a desszert között – hogy ezt nekem le kell írnom, mielőtt elfelejtem.

A füllentős

O.-val egy forró júliusi estén mentünk el egy neves olasz étterembe vacsorázni. Az este során szóhoz sem jutottam, ugyanis őt túlságosan lefoglalta az, hogy az üknagypapájának születési napjától kezdve elmesélje saját és felmenői életét. Ez nem is lett volna akkora baj, ám akkurátusan figyelt arra, hogy mindent évszámmal, hónappal és nappal kiegészítve mondjon el. Itt tűnt fel az, hogy a számok törvénye alapján bizony neki közelebb kell állnia korban az ötvenhez, mint a negyvenhez, ami szintén nem feltétlenül jelent problémát, ha elmondja. Nem tudom, mit gondolt: van értelme egy találkozást már rögtön hazugságokkal kezdeni? Mikor rákérdeztem, bevallotta, hogy valójában kétszer annyi, mint én – azaz negyvenhat esztendős.

A boromat szürcsölgetve tovább hallgattam az önéletrajzszerű monológját (talán hasonlítok egy HR-es munkatársára?), amikor is feltűnt egy újabb mondat. Nem volt nehéz kikövetkeztetni onnantól kezdve, hogy a 46 valójában 50.

Ezt megkoronázta azzal, hogy az ötödik kerület éjszakáiban rendszeresen megtalálható virágáruslányoktól vett nekem egy vörös rózsát, ami annyira vattacukros, negédes klisé, hogy kínomban csak mosolyogni tudtam. Gondolom, mindenki kitalálja, lett-e folytatása a történetnek.

A meleg

A következő estémet egy belvárosi borbárban töltöttem egy nagyon megkapó harmincas fiatalemberrel, akinek az első hosszabb mondata után („Szenvedélyesen szeretek argentin tangózni.”) kiderült, hogy valószínűleg inkább a saját neméhez vonzódik, de még véletlenül sem hozzám. A tánccal nincs bajom, félre ne értsetek, de a furcsa hanglejtéssel, a lányos gesztikulációval viszont annál inkább. Megittunk két rozét, mosolyogtunk egymásra, majd rövidre zárva a történetet, elköszöntünk.

A bunkó

G. egy negyvenes éveiben járó, multinacionális cégnél dolgozó, magas, jóképű, első blikkre teljesen normális pasinak tűnt. Másodikra már kevésbé. Az étteremben töltött esténk alatt a pincérekkel végig udvariatlanul beszélt, ami rögtön megkondította a vészharangokat a fejemben. Óvakodjatok az olyan pasiktól, akik nem udvariasak a felszolgálókkal vagy a szüleikkel. Veletek sem lesznek azok. Olyan megjegyzéseket tett rám, mint hogy „Nagyon dög vagy, te csaj!” – ami nem csak szerintem hangzik furcsán egy érett(nek látszó) férfi szájából. Erőltetetten próbált olyan szavakat használni, amiket szerinte használhat manapság az én korosztályom. Az este vége felé pedig félreérthetetlenül fogdosni kezdett, amiből köszöntem, de nem kértem.

A múltban élő

K. kétgyermekes apuka, aki a két évvel ezelőtti válása után még mindig úgy emlegeti a volt feleségét, hogy „a nejem”. Ezt a találkozásunk közepe felé ő maga is észrevette, így elnézést kért, és megállapította, hogy nem tud másképp beszélni róla (mi van???). Itt szintén megszólalt a vészcsengő a fejemben. Ennek ellenére adtam neki és a sétánknak még egy esélyt a parton. Amint ezt mesélte, megcsapott az olcsó spray (parfüm?) illata, amiből feltehetőleg annyit fújt magára, hogy a Margitszigetről a lakásában is érezni lehetett volna.

A csóró

T. nagyon udvarias, kedves, őszinte pasinak tűnt, az öltözködése mondjuk hagyott némi kívánnivalót maga után, de hát ez igazán ne legyen akadály. Megittunk egy fröccsöt, beszélgettünk, megmutatta a kislánya fotóit. Nem volt valami határozott, és túl sokat beszélt a pénzről. Vagy inkább annak a hiányáról. Volt viszont egy nagyon édes szív alakú anyajegy az arcán. Meg zsebes, lábszárközépig érő nadrágja, ami a legkevésbé sem előnyős 190 cm alatt, de megkockáztatom, hogy felette sem. Röviden összefoglalva ő sem nyert.

Lehet, hogy a kedves olvasó most el fogja könyvelni, hogy én is egy „high-maintenance girl" vagyok, de ne legyünk álszentek: elképzeltem, ahogy egy év múlva azon veszekednénk, melyikünk fizesse be a gázszámlát. Köszönöm, nem.

A feleségével élő

F. egy édes, két éves kisfiú apukája, aki azt is büszkén tudatta, hogy ő még bizony együtt él gyermeke anyjával, de reméli, ez nem akadály számomra. Hát persze. Mondjuk úgy, hogy a számban lévő bort nehezemre esett kulturáltan lenyelni. Remélem, neki sem lenne akadály, ha én is együtt élnék egy-két pasival mellette. Így amikor másodszor is elhívott randizni, nemet mondtam.

A gazdag

B. egy jól menő – nagyon jól menő – vállalkozás tulajdonosa, ami itthon és külföldön is óriási sikereket ért el, amitől B. pénztárcája is egyre tömöttebbé vált. Alapjában véve itt is egy kedves, udvarias pasiról beszélhetünk, talán az volt egy kissé ijesztő, mikor megemlítette, hogy mindhárom (fiú)gyermeke idősebb nálam. Hogy tessék? De persze, a kor csak egy szám, nyugtattam magam, bár itt már azért megkondultak a vészcsengők. A második randink után viszont kaptam egy üzenetet, miszerint ő már megérdemli, hogy most már lefeküdjek vele, hiszen elvitt vacsorázni, vett nekem virágot, parfümöt és különböző ajándékokat. Ezen a ponton úgy gondoltam, menekülőre fogom a dolgot.

A professzor

A budapesti neves orvostudományi egyetem professzora egyáltalán nem olyan volt élőben, mint amilyennek elképzeltem. Kezdjük ott, hogy sajnos csak a mellkasomig ért, pedig lapos talpúban voltam (ami ellenkezik az elveimmel az első randin – mármint a cipő, nem a magasság). Vakítóan fehér fogai sajnos nem segítettek a tényen, hogy ilyen alacsony. A központi téma itt is a pénz hiánya volt, az estét az koronázta meg, hogy közölte, ő busszal megy haza, mert az „költséghatékony”. Két dolog van, amit tutira ne mondj egy nőnek az első randin: az imént említett kifejezést, és azt, hogy „akkor most szexelünk?”.

A külföldi

C.-vel az egyik híres budapesti szállodának a bárjában találkoztam. Tetszett benne, hogy nagyon kitartó, ugyanis sokáig nem reagáltam az üzeneteire, később pedig megbeszéltünk egy randit, amire elfelejtettem elmenni. Ezek után azonban még mindig nem adta fel. Az összes férfi közül, akikkel mostanában találkoztam, talán ő tetszett a legjobban. Magas volt (pedig a legmagasabb sarkú cipőmben voltam), udvarias, kedves és nagyon, nagyon, nagyon helyes. Még egy évet tölt ebben az országban, mert diplomata, és négy évenként más-más országban van. Az egyetlen, ami furcsa volt, hogy a kora ellenére (40+) még nem volt felesége, és gyereke sincsen, valamint, hogy a kedves mamát is magával hozta Magyarországra.

- Szuper, ezek szerint bérelsz neki valahol egy lakást? – kérdeztem párás szemmel, annyira meghatott, hogy ez a félisten nem csak, hogy jól néz ki, de udvarias, okos, és még felmenőivel is jól bánik.

- Dehogyis, velem lakik.

Itt is bekúszott a kép elém, miszerint, akárcsak többnyire a velem egyidős srácoknál, amikor átmennék hozzá, csöndben kellene lennünk, nehogy felkeljen a mama. Még akkor is, ha külön emeleten laknak egy kertes házban, Budán. Brrrrr!

Voltak olyan férfiak (?) is, akikkel a randiig sem jutottam el, ilyen volt T. is. Mikor megírtam neki, hogy mégsem kellene találkoznunk, mert a lánya egyidős velem, és ezt kicsit erősnek gondolom, akkor nagyon kiakadt. Annyira, hogy megírta nekem szóról szóra ezt az üzenetet: „Nem kell járnunk, elég, ha csak szexelünk. Még fizetnék is érte.” 
Hogy tessék???
Azt hiszem, a történet folytatása nem tűrne nyomdafestéket. 

Nemsokára jelentkezem a következő felvonással, stay tuned! ;) 

Virág